Én hiszem, hogy talán benned is valahol lakozik valami szeretet, valami boldogság, és valami akarat, ami a kettőnk boldogságához elég lenne. Én hiszem, hogy ezt te is akarod. De ezek mind csak apró dolgok… Még is tudod, miben hiszek a legjobban? Hogy te is ugyan annyira megveszel értem, értünk. Kérlek, ne félj a boldogságtól, s ne félj megfogni a kezem :x
Utólag is bocsánat azért [azokért] a dolgokért, amiket a hibáim miatt követek el ellened vagy ellenünk. Szeretlek Ł
Halott ember, aki álmokból épít várat… Vagy álmokban él, az nem látja a világot.
,,Minden, amit látsz az illúzió, minden, amire gondolsz, csak felfogás kérdése.”
Ennyi. Nem tudok mit mondani, vagy írni. Egyszerűen hiányzik. Mindenki azt mondja, felejtsem el… vagy ne felejtsem el, mert azt nem kell, de dolgozzam fel [kérdezem én, most egy szar alak vagyok, mert még mindig hiányzik?]. Azt is mondják, hogy ezzel csak magamat teszem tönkre. Meglehet. Már nem tiltakozom ez ellen. S talán nem is az a lényeg, hanem az, hogy iszonyatosan hiányzik. Főleg, hogy róla álmodok, és felébredek, már nem lehetek vele… de akkor legalább vele vagyok….
Egyszerűen sose fogom őt elengedni. [Ő azt akarná, hogy sírjak miatta?] NEM! De mikor fogják az emberek azt érdekelni, hogy én mit akarok???? Mert én csak ŐT akarom… Barátnőm szerint elüldözöm az embereket magam mellől… Hát… sajnálom :x
Pedig szeretem őket…
Hát akkor hello újra ismeretlen.
Igen, jól látod. Régen írtam már ide magamról, meg úgy mindenhogy. Azt hiszem, mostanság kezd valami változni… Tudod, amikor kicsúszik a talpad alól a talaj, csak éppen nincs alatta a föld… tehát csak süllyedek egyre jobban és nem tudom, hogy merre tovább. Oké. Nem azt mondom, hogy visszaesek arra a szintre ahol voltam, mert oda már nem fogok. Van bennem az az igazi tartás, ami ezt megakadályozza. Csak hát… nem titkolom, felesleges: hiányzik. De ezt már el tudom viselni, mert nem vagyok az a kislány már [B. vélemény?] . Na tehát süllyedek, de közben még is boldog vagyok egy bizonyos illetővel, akinek a neve [legyen a régi szép emlékek kedvéért csak szimplán: ] Y. ügynők.
Képzeljétek a sztorimat, amin már lassan egy kibaszott éve dolgozok, most újra írom. Mert ügye nagyon tömör volt, és jobb lenne, ha nem haladnánk át ennyire a dolgokon. Tehát most átírom [s kezdek félni, hogy nem fog hasonlítani az eredeti tervemhez…] s majd lesz, ami lesz… Kérdezik az emberek, hogy kiadatnám-e? Hát én nem akarom. Csak magam miatt írok, mint ahogy rajzolok, költők és fszom tudja, hogy még miket hozok létre [plüssállatokból hegy???].
Öm képzeljétek jött az osztályomba egy új csaj [mármint többen jöttek, mert csak kilencen buktak… CSAK??] úgy hívják Bíborka, de csak Bibi. Nagyon jó fej. Bírom. Hát ennyi róla…
Fogalmam sincs, hogy mit akarok még írni. Azt hiszem egyelőre ennyi elég lesz.
The end.
Volk’y Nikto
2010.09.13.
Talán csak elveszett álmokból próbált várat építeni; vagy egy romlott helyen várt valami jobbra. S az emberek többsége úgy vélekedik az öngyilkosságról, hogy gyávaság. De én ebben nem látom a gyávaságot. Vagy is… látom én, mert nem vagyok vak. De van benne valami bátorság is. Nem? Nem tudom… Minden esetre elgondolkodtat ez a kérdés. Ha már a szemközti házban öngyilkos lett, és a délutánom abból állt, hogy néztem a mentősöket, hogy sziréna nélkül elmennek, és még a levegő is szomorúságot ontott magából; hogy a halottaskocsi megjelent, miközben azt se tudtam, hogy az az, de amikor a zsákot berakták a kocsiba, akkor már minden vérem megfagyott, hisz abban a bizonyos zsákban egy test volt, amiben nem régen egy lélek; és ahogy a rendőrök megjöttek és helyszíneltek… Szomorú… De volt szerencsém megkérdezni apámat, hogy mit tett volna, ha én ott maradok… Egy bizonyos helyzetben, amibe meg is halhattam volna… Hát. Valószínűleg ő is leugrott volna. De megértem. Hisz elég szerencsétlen lenne három gyermeket elveszteni, hogy volt 3 és nem maradt semmi, amiért érdemes lenne harcolni.. És ahogy ezt gépelem, mint ha a szobám még sötétebb lenne. Mint ha valami körül venne és meg akarna nyugtatni, mitől még is mindjárt sírok. Csak remélem, hogy a nővérem szelleme az. Miközben már megint rajta jár az eszem, miközben felfogom lassan még is csak, hogy meghalt, s miközben félek magamnak bevallani, hogy halott, és hogy tényleg ez történt… Öngyilkos lett , és most valahol a családja szenved…Már ha volt neki egyáltalán. Szívem megfagy… Megszakad… Pedig még csak nem is ismertem, és az elég ehhez az állapotoz, hogy előttünk történt… Hát részvétem, már ha van kinek…
Most gépiesen írok egy szöveget. Nem tudom, hogy mi lesz belőle. Nem tudok semmit. A macskának van farka, vagy a kutya harap? Még csak erről sincs fogalmam.
Nekem azt mondták kislány koromban, hogy az igaz tündérmesék igen is léteznek. S higgyek a mesékben, merjek álmodni, mert majd egyszer teljesülni fog. Ennyi idő elteltével, miközben láttam a vágyaimat szilánkokra törni, és miközben elvesztettem azokat, akiket a legjobban szerettem, nem hiszem, hogy bármi is teljesül, amit az ember kíván, és kér. Nem hiszek bennük, mert már nincs semmi varázslatos ezekben a dolgokban. Lehet, hogy ez azért van, mert felnőttem? Félek… De lehetséges. Elhaladtam sok bajos történetek mellett, és már tudom 15 évesen, hogy mi az élet, mit akarok. Vannak, akik sajnálnak, hogy nem olyan vagyok, mint a többi, számomra szánalmas fiatal lányok, és emberek többsége. Sajnáljanak. De én ennek csak őrülni tudok, mert míg a többiek azért sírnak, mert nem tudják, mit vegyenek fel, én lázasan készülök arra, ami majd velem fog történni évek múlva. Ja! Hogy arra nem lehet felkészülni? Ebben van valami. Viszont egyre közelebb léphetek a céljaim felé, és majd amikor beteljesülnek, boldog lehetek.
Tehát a kutya ugat, és a macskának van farka, sőt még karmolhat is. Milyen csodálatos is az élet ha észrevesszük az ezernyi csodát ami akaratlanul is körül vesz minket…
