Talán csak elveszett álmokból próbált várat építeni; vagy egy romlott helyen várt valami jobbra. S az emberek többsége úgy vélekedik az öngyilkosságról, hogy gyávaság. De én ebben nem látom a gyávaságot. Vagy is… látom én, mert nem vagyok vak. De van benne valami bátorság is. Nem? Nem tudom… Minden esetre elgondolkodtat ez a kérdés. Ha már a szemközti házban öngyilkos lett, és a délutánom abból állt, hogy néztem a mentősöket, hogy sziréna nélkül elmennek, és még a levegő is szomorúságot ontott magából; hogy a halottaskocsi megjelent, miközben azt se tudtam, hogy az az, de amikor a zsákot berakták a kocsiba, akkor már minden vérem megfagyott, hisz abban a bizonyos zsákban egy test volt, amiben nem régen egy lélek; és ahogy a rendőrök megjöttek és helyszíneltek… Szomorú… De volt szerencsém megkérdezni apámat, hogy mit tett volna, ha én ott maradok… Egy bizonyos helyzetben, amibe meg is halhattam volna… Hát. Valószínűleg ő is leugrott volna. De megértem. Hisz elég szerencsétlen lenne három gyermeket elveszteni, hogy volt 3 és nem maradt semmi, amiért érdemes lenne harcolni.. És ahogy ezt gépelem, mint ha a szobám még sötétebb lenne. Mint ha valami körül venne és meg akarna nyugtatni, mitől még is mindjárt sírok. Csak remélem, hogy a nővérem szelleme az. Miközben már megint rajta jár az eszem, miközben felfogom lassan még is csak, hogy meghalt, s miközben félek magamnak bevallani, hogy halott, és hogy tényleg ez történt… Öngyilkos lett , és most valahol a családja szenved…Már ha volt neki egyáltalán. Szívem megfagy… Megszakad… Pedig még csak nem is ismertem, és az elég ehhez az állapotoz, hogy előttünk történt… Hát részvétem, már ha van kinek…
