Egy átlagos lány, nem átlagos művészete.

Most gépiesen írok egy szöveget. Nem tudom, hogy mi lesz belőle. Nem tudok semmit. A macskának van farka, vagy a kutya harap? Még csak erről sincs fogalmam.
Nekem azt mondták kislány koromban, hogy az igaz tündérmesék igen is léteznek. S higgyek a mesékben, merjek álmodni, mert majd egyszer teljesülni fog. Ennyi idő elteltével, miközben láttam a vágyaimat szilánkokra törni, és miközben elvesztettem azokat, akiket a legjobban szerettem, nem hiszem, hogy bármi is teljesül, amit az ember kíván, és kér.  Nem hiszek bennük, mert már nincs semmi varázslatos ezekben a dolgokban. Lehet, hogy ez azért van, mert felnőttem? Félek… De lehetséges. Elhaladtam sok bajos történetek mellett, és már tudom 15 évesen, hogy mi az élet, mit akarok. Vannak, akik sajnálnak, hogy nem olyan vagyok, mint a többi, számomra szánalmas fiatal lányok, és emberek többsége. Sajnáljanak. De én ennek csak őrülni tudok, mert míg a többiek azért sírnak, mert nem tudják, mit vegyenek fel, én lázasan készülök arra, ami majd velem fog történni évek múlva. Ja! Hogy arra nem lehet felkészülni? Ebben van valami. Viszont egyre közelebb léphetek a céljaim felé, és majd amikor beteljesülnek, boldog lehetek.
Tehát a kutya ugat, és a macskának van farka, sőt még karmolhat is. Milyen csodálatos is az élet ha észrevesszük az ezernyi csodát ami akaratlanul is körül vesz minket…