Egy átlagos lány, nem átlagos művészete.

Az oldal elköltözött!!!

Hát igazából biztos voltam benne, hogy a blogom nem mindig ezen a helyen fog élni, hiszen sajnálatos módon a kezelése nem felelt meg nekem, illetve a hangulata se vált be nekem. Szóval biztos voltam benne, hogy tovább fogok állni, csak nem tudtam, hogy hova. Most végre megtaláltam azt a helyet, ahol a stílusomhoz megfelelően tudom kezeltetni a blogomat:

http://volkynikto.blogger.hu

Az oldalon meg található bejegyzéseket nem fogom törölni, hiszen annyi írásomat feltöltöttem, amennyihez nem lesz kedvem átírni az újra. De innentől kezdve itt sajnos nem fognak új dolgok megjelenni! Bocsánat a kellemetlenségekért!

Volk’y Nikto

Undorodóm ettől a társadalomtól, ettől az élettől… annyira meg van már betegedve, és elkorcsúlva hogy ha egyszer tényleg kinyitóm a szemem el kell, hogy hányjam magam… de most komolyan…

Akikben valójában hiszünk, és érzelmileg kitárjuk magunkat nekik, akkor többé-kevésbé biztos, hogy elárul majd… szánalom… vagy ő vágja a húsunkba a legnagyobb mélyedést… és akkor azt mondja, szeret… cööhhh…

Vagy aki csak a kis saját világában akar élni, egyedül, vagy a kis ember gyűjteményeivel, annak is részt kell venni az úgy nevezett TÁRSADALOMBAN, hogy túlélje a mát… s sokszor még egy gúnynevet is rá aggatnak, hogy megkülönböztessék a ”NORMÁLIS” emberektől: pszichopata.

Hát én esküszöm a falnak megyek, ha nem vesszük észre emberek [”legértelmesebb lények”], hogy mennyire süllyedünk egy szakadékban, aminek nem sokára a végére érünk, és a saját csonkunkba fulladunk…

S megyek az utcán és mit látok… egy hajléktalant szétvernek csak azért, mert hajléktalan… vagy csak egy akkora ívbe kerülik ki, ami már nekem is sértő, kívülállónak… nem hogy annak a szerencsétlen EMBERNEK [aki pont ugyan olyan lény, mint mi, csak jóval kevesebb esélyt kapott az élettől…].

Vagy nagyra vannak a ”nagy”emberek maguktól, mert olyan nagyok… Orvosok, ügyvédek, politikusok, és minden szir sz*r lenézi a közembert, mert nem süllyedt le odáig, mint ahol ők vannak… és ilyenek kezelik az országot… hát mit ne mondjak, meg is látszik ezen a sz*r telepen…

Hát csak GRATULÁLNI tudok társadalom!!! Szépen összehoztuk a ”szép” világot!

Hmm… az embereknek valószínűleg, sőt bizonyára sok mindent át kell gondolniuk az életük folyamán. Hogy merre tovább, hogy mit akarnak, mi akarnak lenni, és kivel akarnak lenni. Ez mind létfontúságú kérdés. Mert miután feltesszük ezt magunkban, azután egy döntést hozzunk, ami az egész életünket befolyásolhatja [akár]. S már ott félig eldöntődött a dolgok következménye, amikor ez a kérdés felmerült bennünk.  

,,A nap végére ugyan azok maradunk, mint ami valószínűleg végig voltunk!”

Talán beleképzelhetjük magunkat napközben néhány szerepbe. Eljátszhatjuk, hogy mi vagyunk a hercegnő, aki a szőke királyfira vár, vagy mi lehetünk ez a lovag, aki a királylány szobájába siet a fehér lovon. De ezeket mindnyájan levesszük este, felakasszuk a szekrénybe, és este azokká változunk vissza, akik reggel voltunk. Önmagunkká. ,,Megcsaljuk magunkat, hogy aztán újra azok legyünk, akiknek születtünk.” Hát igen… valahogy erről szól ez az egész történet. De ez nem is baj. Ez jó… Mert talán ezzel megvédhetjük önmagunkat a csalódásoktól, amik érhetnek minket, ha nem vesszük észre az orrunktól…

Az emberek hülyének nézhetnek ki, ha eldobják maguktól mind azt, amit szeretnek. De ha megismerjük az ő szemükkel a valós tényeket, talán megértjük és elfogadjuk a magunk számára hozott valóságát…

 

 

www.youtube.com/watch

Igen. Talán kicsit nagyon félve, de bevallom: ma majdnem feladtam mindent, ami ezt az egészet jellemzi. Elegem volt, elegem lett. Szeretem, de úgy éreztem ez volt az utolsó, hogy mindenért, minden miatt én legyek a rossz, vagy úgy reagáljon, hogy ezt érezteti velem. Szeretem, és ezt akár százszor is elmondhatom, vagy leírhatom, mint ahogy azt is, hogy nem bírnék nélküle létezni. De lehetséges, hogy ez nyálas. De ha ez az igazság, akkor én még sem bánnom, hogy kimondom.  
Próbáltam mindent megtenni azért, hogy ne legyek hülye ezen a hétvégén. Nem akartam megint elbaszni a dolgokat a hülyeségeimmel. S ahogy ismerem magamat, azt hiszem, elmondhatom, hogy sikerült a legjobbat és a legtöbbet kihozni a helyzetből.
És most itt vagyok, és utálom ezt az egészet… ezt a kibaszott 110km, utálom, hogy egy hét az 7napból áll, és utálom, hogy oly ennyire…
Na, mindegy. Ennyi… Nem tudok többet írni… most nem megy.